Szabadság a Gyimesek elzárt völgyében – Didici Norbert néptáncos a Mandinernek

2023. március 26. 13:52

Miért ne lehetne csángóson öltözni gyakrabban? Miért nem szövünk? Miért nem építkezünk úgy, ahogy a régiek? – teszi fel a kérdést Didici Norbert néptáncos, aki Magyarországról visszaköltözött ősei völgyére, hogy segítse a hagyomány éltetését. Interjúnk.

2023. március 26. 13:52
null
Szilvay Gergely
Szilvay Gergely

Riportútra ment a Mandiner a csángók földjére februárban. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelent meg. Didici Norberttel a febuár 8-i, bákó csángó bálban beszélgettünk. 

Hogy kerültél Gyimesbe? Mert hogy előtte nem ott voltál.

A Petőfi Program által hirdetett ösztöndíjat nyertem el 2019-ben, s ezzel egy régi álmom teljesült: belekóstolhattam a gyimesi csángók hegyi életmódjába, méghozzá úgy, hogy gyimesi gyermekeket taníthattam a saját táncos kultúrájukra egy stabil hátterű állami szervezeten belül. Ez végül is olyan jól sikerült, hogy mindeközben családot alapítottam, s itt is maradtam a gyimesközéploki feleségemmel, akivel jelenleg két gyermekünket növeljük.

Ritka, hogy valaki Gyimesbe költözzön, inkább el szoktak jönni onnan az emberek.

A gyimesiek is értetlenkedve szokták kérdezni, hogy én mit keresek itt, hiszen innen elmenni szoktak a fiatalok, akkor én miért jövök ide. Na de, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy szüleim itt születtek mindketten Gyimesközéplokon, Így a genetikámat és a neveltetésemet tekintve én is büszkén gyimesi csángónak vallom magamat. Így nekem sokkal könnyebb volt ideköltözni, mert a gyökereim és a rokonságom itt voltak mindig is. Gyermekkoromban is nagyon jó hatásoknak voltam kitéve, mert sokat jártunk haza, és

a gyimesi tánctáborok is belém kódolták az itteni kultúra szeretetét.

Kamaszkoromban ez az örökség nem volt annyira érdekes, olyankor az ember fiának sosem az kell, ami van, hanem ami nincs. Aztán beszippantott a táncházmozgalom, aminek köszönhetően egyre értékesebbnek találtam ezt a gyökeret, s végül már csillapíthatatlan vágyat éreztem arra, hogy haza kerüljek valahogy. Persze itt élni kihívásokkal teli, sokan jönnek s el is mennek, mert nehéz a gyimesi élet. Nagyon szép a táj és nagyon jó emberek lakják, de nehéz a megélhetés, nehezek az életkörülmények.

Egy Háromkút nevű településen dolgozol. Mi kell tudni Háromkútról?

Háromkút talán a legfélreesőbb része a gyimesi patakvilágnak. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint Kósteleket: egy elzárt „félrehelyen” van – így mondják a helyiek. Az útviszonyok katasztrofálisak, néha még terepjárókkal is nehéz a bejutás a faluba. Hidegség felől még két hegyet kell megmászni, először Farkaspallóra jut az ember, s utána, ha a Macskáson átmegy, megérkezik Háromkútra. Ahogy beérkezik az ember a rázkolódós, majdnem másfél órás út után, olyan táj fogadja, amilyet rajzolni sem lehet: gyönyörű mészkőhegyek tornyosulnak az ember fölé, a Nagyhagymás, a Feketehagymás és az Öcsém. Olyan érzés, mintha egy mesevilágba csöppennénk. Negyven-ötven család lakja a falut, akiknek túlnyomó többsége jelenleg magyar, ami azért fontos adat mert a „revolúció” előtt még jelentős számú volt a román lakosság. A háromkútiak a kezdetektől fogva a gyimesközéplokiakhoz tartanak. A faluban gyűjtött archív anyagokon is mindig elhangzik a bemutatkozásoknál, hogy „Gyimesközéplok-Háromkút”. A háromkútiak olyan gyimesi – főként hidegségi – származású emberek, akiknek az ősei kitelepedtek ide valamikor, mert nagyon jó volt a környezet az állattartás és a fakitermelés szempontjából.

A táj anyagi gazdagságát csak a benne lakó nép szellemi hagyatéka múlja felül.

Még egy jártas „csángó-szakértőnek” is rengeteg újdonságot tartogat táncban, szokásokban, zenében egyaránt. Hogy ennek mi az oka? Háromkútra 1995-ben vezették be az áramot, még a többi gyimesi faluhoz képest is sokkal később, aminek köszönhetően karnyújtásnyira van az ősi kultúra: a velem egykorúak még lámpafény mellett töltötték a gyermekkorukat, míg a fehérnépek szenes vasalóval vasaltak, de például az asszonyok a mai napig szőnek a téli időszakban. Az emberek is régi vágásúak, ezért nagyon szeretek időt tölteni velük, mert rengeteget tanulok tőlük. Sokat kell velük beszélgetni, mert még egy tíz éves gyermektől is lehet tanulni – pedig őket én tanítom . Nem titok, hogy szeretném ezt az időkapszulát, ha nem is a világgal, de a táncházmozgalommal egy kicsit jobban megismertetni. Sok hányattatáson mentek keresztül közigazgatásilag is, és az elzártságukból adódóan is nehéz sorsuk van, megérdemlik tehát, hogy foglalkozzunk velük.

Mi az, ami rajtad van?

Kezdem a kabáttal: ez egy posztóbakát, amit barackosi dédnagyapámtól örököltem. Télen ilyet hordtak az emberek, vagy zekét. Aztán van rajtam egy bunda, ez volt a vőlegénybundám, de nálam egy száz évvel hamarabb készült. Szeretem és büszke vagyok rá, egy szép régi bunda. Alatta van az ujjas, ami egy szőtt anyag. Ezalatt van rajtam egy „csángós ing” amin van egy „szíjú”, illetve alól egy szintén háziszőtt „gagya”.

Mi az a szíjú?

Egy vastag és széles bőrszíjról beszélünk. Ezeknél a ruhadaraboknál az esztétika és a praktika párosul. Gyimesben nehéz az élet, sokat emelnek az emberek, hol az erdőbe mennek, hol az állatokkal dolgoznak, szóval komoly súlyokat kell megemelni. Én is egy régi vágású családba házasodtam be, sokat járok apósommal az erdőbe dolgozni, ahol lóval termeljük a tűzifának valót, erdőlünk*. A szénát is együtt csináljuk minden nyáron. Látom, milyen fizikai munkát végeznek, és próbálom leutánozni, próbálok beilleszkedni. A szíjút a munkaruházat alá is felvesszük néha, ha fáj a derekunk. S hát van egy golyó- és késálló szerepe is, ezt még nem tapasztaltam, és remélem, nem is fogom.

Gyimes elzárt hely, a Kárpát-medence legkeletibb és legkisebb tájegysége. Mondjuk úgy, minősített esett.

Nagyon erős identitástudattal rendelkeznek a gyimesi csángók. Például a székelyeket „magyaroknak” nevezik, holott ők is teljes mértékben magyarok, igaz, a székelyek pedig a magyarországiakat nevezik „magyaroknak”, tehát az itteni felfogásban a magyar az mindig nyugatra van. Ez a nyugat felé viszonyulás. Kelet felé is van egy kézzel fogható határvonal, amivel a moldvai csángókat megkülönböztetik maguktól. A régi időkbe visszanyúló gazdasági és rokoni kapcsolatok ma napig aktuálisak a moldvaiakkal és a székelyekkel egyaránt. Ebből a két testvérnépből,

aki szabadságra vágyott, és úgy gondolta, hogy ezt egy elzárt, elszigetelt helyen kapja meg, az jött ide, a Keleti Kárpátok tetejére, ékkövére, csúcsára, a Gyimes-völgyébe.

Jó megélhetés volt, kihasználatlan területek voltak és a törvény keze sem ért el idáig. Valahol ebben leledzik az identitástudatuk, hogy nagyon szabadságszerető emberek voltak mindig is. A gyimesiek szabad hegyi emberek, egy természeti nép, akik a mai napig együtt mozognak, lélegeznek a természettel. Páratlan élmény köztük, velük élni.

S mit csinálsz itt mint hagyományőrző?

A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége jóvoltából vált lehetségessé, hogy Háromkút is bekerült vérkeringésbe, igy, mint a szervezet hagyományőrzője erre területre összpontosítok a legjobban. Van közel harminc gyermek óvodástól a középiskolásig, akiket próbálok rávezetni arra, hogy a saját zenés-táncos örökségük és hagyományos életmódjuk mennyire felfoghatatlanul értékes. Ezt rendszeres tanitással egy táncegyüttes keretein belül próbálom elérni, de ahogy mondtam sokszor inkább én tanulok tőlük. A felnőtteknek és időseknek pedig hagyományos bálokat szervezek. Emellett a hidegségi iskolákban – ami szintén Gyimesközéplokhoz tartozik – tanítok gyermekeket, s ezt szeretném csinálni a jövőben is. Többen vagyunk, akik ezt csináljuk a völgyben, jó szakemberek, értő-érző emberek kezében van a dolog. Az a célunk, hogy a gyermekeken és felnőtteken keresztül is továbbadódjon a hagyomány, és nem maradjon ki már egy nemzedék sem. Volt ugyanis elég generáció, akinél kimaradt a szocializmusnak és bizonyos divathullámoknak köszönhetően.

És hogy állnak mindehhez ők, a gyimesiek?

Senkinél sem tapasztaltam azt, hogy ezt erőltetni kellene. Én a példamutatásban hiszek. Sokat foglalkozom felnőttekkel is, és azt tapasztalom, hogy van egy kicsi tartózkodás azok részéről, akiknek gyermekkorában kimaradt a hagyományos tánc és a zene. A gyerekek táncélete jelenleg tökéletes állapotban van, de a felnőtt generációkat is vissza kell hozni kicsit, mert sokan közülük azt gondolják, hogy ó, hát ez a gyerekeké. S akkor meg szoktam kérdezni: miért ne lehetne egy hegedűre és gardonra mulatni egy keresztelőben, egy lakodalomban vagy akár egy egyszerű szüreti bálban is? Ugyanazokat a nótákat fogják neked elhúzni, mint egy modern zenekar, csak más íze lesz. De ez az egész, amiről beszélek nem csak a táncról szól.

Miért ne lehetne csángóson öltözni gyakrabban? Miért nem szövünk? Miért nem építkezünk úgy, ahogy a régiek?

Ezek a kérdések már a régi életmódtól való eltávolodás témáját feszegetik, de tapasztalataim szerint a tánc tudja a legjobban átívelni ezt a távolságot. Úgy gondolom, hogy nem csak a színpadokon és a televízióban kell propagálni a csángó táncokat és életmódot, hanem a hétköznapokon és az ünnepeken is. Persze ez nagyon összetett téma, rengeteg ága-boga van annak, hogy miért igy élünk most, és miért nem úgy ahogy régen, de egy dolog biztos, a vízben fuldokló is a tűzhalálra esküszik, tehát soha nem az kell, ami van, hanem ami nincs. Aki hegyek közé született, az tengerpartról álmodik, és ez igaz fordítva is. Ilyen az emberi természet. Gyimesközéplokon és Háromkúton is foglalkozom felnőttek táncoktatásával, ami úgy néz ki, hogy meghirdetek külön tanítási alkalmakat, amikre ha eljönnek, mindig ráébrednek, hogy ez milyen jó. Aktiválódnak az ősi gének, mikor meghallják ezt a zenét, és az életmódjukból fakadó mozgáskultúrából megszületik az, ami a gyimesi tánc lényege. Ahogy élnek, az materializálódik a táncukban. Van, aki ritkábban jön, másoknak az életük részévé válik, és rájönnek, hogy úgy hiányzott ez nekik, mint egy falat kenyér. Bízom benne, hogy a tánc tud lenni az a katalizátor, ami visszatereli az csángókat a régi életmód irányába.

Kik azok a csángómagyarok?
A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13-14. században különböző nemzetiségű erdélyieket telepített, elsősorban határvédelmi feladattal. Azóta ismét jelentős számban van jelen a magyarság a területen. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le. Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Alapvetően a Székelyföldön élő szabadszékely kisnemesek nevezik csángóknak azokat, akik elhagyják a Székelyföldet, elveszítvén ezáltal régi közösségi jogaikat, de mentesülvén az ezzel járó katonai kötelezettségektől. Csángónak nevezik tehát a gyimesieket és a barcasági, avagy hétfalusi csángóságot is, akik pedig továbbra is a Kárpát-medencén belül élnek. A moldvai csángómagyarságnak két nagy csoportja van, az északi és a déli. Nyelvileg három dialektust beszélnek (már akik még beszélnek magyarul): az északi dialektus lényegében a középkori magyarból származik; a déli vegyes (moldvai és székely), és a nyugati, a Kárpátok lejtőin fekvő falvak lakói székelyes nyelvjárásban beszélnek. A Moldvai Vajdaság gyakorlatilag Nagy Lajos idejében a magyar király vazallusállamaként jött létre (1359), később (1514-től) oszmán uralom alatt állt, majd keleti területeit elfoglalta a cári Oroszország (1812). Középkori virágzásakor a magyarok és szászok jelentős részt vállaltak az állam irányításából is. A megmaradt állam 1859-ben perszonálunióra lépett Havasalfölddel, majd 1962-ben a két állam Románia néven egyesült. A moldvai magyarság katolikus vallású, és az új, ortodox és nacionalista román államban nehéz helyzetben találta magát. A vallási életük persze addig sem volt könnyű, Moldva a katolikus világ perifériáján helyezkedett el mindig, ezért a lelkipásztori ellátásuk mindig is akadozott. Leginkább olasz és lengyel ferencesek látták el őket, akik nem beszélték a nyelvüket. A moldvai magyarok évszázadokon át kérték Rómát, vagy épp az erdélyi érseket, esetleg a császárt, hogy küldjön magyarul beszélő papokat. Ez azonban többnyire nem teljesült. A jászvásári püspökség, amelyhez tartoznak, Románia létrejöttétől kezdve a román nacionalizmus szolgálatába állt, amit részben azzal indokoltak, hogy Romániában románul kell beszélni, részben a nép boldogulásának elősegítését hozták fel indoklásul. Emellett volt még két oka: a püspökség be akarta bizonyítani, hogy nem csak az ortodoxok, hanem a katolikusok is tudnak jó románok lenni, és ennek érdekében túlkompenzált. Másrészt már korábban úgy vélte a magyarul nem tudó papság egy része, hogy a magyar a pogányként beazonosított néphagyományok – avagy az ördög – nyelve. A magyar éneklés és imádkozás hagyományát a csángómagyar falvakban a helyi kántorok (deákok) tartották fenn, akik azokban az esetekben, amikor nem volt jelen felszentelt pap, irányították a vallási életet. A kommunizmus még rosszabbá tette a helyzetet, hiszen az alapvetően önellátó falvak közösségi életét tönkretette a kollektivizálás és iparosítás, mert így a férfiak (néha a nők is) a városokba kezdtek ingázni dolgozni, ahol a boldoguláshoz valóban szükség volt a románra. A magyar kommunista szervezet igyekezett a csángómagyarokat segíteni, de az erősen katolikus csángóság a kommunistákal nem tudott mit kezdeni, ehhez az ideológiai különbség túl nagy volt. A Ceaușescu-rezsim tiltotta a magyar a magyar nyelv használatát a közösségi életben, de még a néprajzosok, turisták fogadását, elszállásolását is, ilyen esetben a házigazdának és a látogatónak is súlyos következményekkel kellett számolni. A rendszerváltás mindebben nem sok változást hozott. A hatalmas nyomás hatására megroppant csángómagyarok nagy többsége a huszadik század közepén hozott egy döntést, miszerint a gyermekeiket románul fogják nevelni, hogy később boldogulni tudjanak. A román nacionalista és egyházi elnyomás valamelyes enyhülése egészen friss jelenség. Tizenöt éve még fenyegetéseket kapott az, aki magyartanításba kezdett, ma már ezt szabadon lehet. Moldvában minden katolikus, azaz összesen kétszázezer ember magyar származású, de a csángómagyar tudatúak ma talán 40 ezren vannak. A moldvai magyaroknak nincs egységes identitása, ahogy modern nemzeti identitása sincs: elsősorban katolikusnak tartják magukat, emellett pedig lokális etnikai tudatuk van. A kívülről rájuk ragasztott „csángó” jelzőt nem kedvelik, mivel azt lenézőnek tartják, de nem tudván jobbat, végül mégis ezzel azonosulnak leginkább, a magyar nemzetiséget nem szívesen vállalják, ők magyarnak a magyarországit tartják, amellyel nem érzik magukat azonosíthatónak. Ugyanígy, a román jelzőt felvállalják, ők az állampolgárságot értik alatta, s az ortodox többséget ma is oláhnak nevezik, és nem keverednek velük. Nyelvük és hagyományaik megőrzéséért, éltetéséért szervezeti keretek között a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd. A szervezetet 1990-ben Sepsiszentgyörgyön élő moldvai magyarok alapították, 1997-ben költözött át Moldvába, s azóta egyre bővíti tevékenységét, fő programjai a magyar nyelvoktatás és a hagyományőrzés, de tulajdonképen szinte minden területen való segítségnyújtás.

A Magyar Királyság a Kárpátok keleti lejtőire és annak előterébe a 13-14. században különböző nemzetiségű erdélyieket telepített, elsősorban határvédelmi feladattal. Azóta ismét jelentős számban van jelen a magyarság a területen. A kivándorlás Erdélyből később is folyamatos volt, és az 1764-es mádéfalvi veszedelem után a menekülő székelység egy jelentős csoportja úgyszintén Moldvában telepedett le. Mindazok, akiket mi csángóknak nevezünk, az ő utódaik. Alapvetően a Székelyföldön élő szabadszékely kisnemesek nevezik csángóknak azokat, akik elhagyják a Székelyföldet, elveszítvén ezáltal régi közösségi jogaikat, de mentesülvén az ezzel járó katonai kötelezettségektől. Csángónak nevezik tehát a gyimesieket és a barcasági, avagy hétfalusi csángóságot is, akik pedig továbbra is a Kárpát-medencén belül élnek. A moldvai csángómagyarságnak két nagy csoportja van, az északi és a déli. Nyelvileg három dialektust beszélnek (már akik még beszélnek magyarul): az északi dialektus lényegében a középkori magyarból származik; a déli vegyes (moldvai és székely), és a nyugati, a Kárpátok lejtőin fekvő falvak lakói székelyes nyelvjárásban beszélnek. A Moldvai Vajdaság gyakorlatilag Nagy Lajos idejében a magyar király vazallusállamaként jött létre (1359), később (1514-től) oszmán uralom alatt állt, majd keleti területeit elfoglalta a cári Oroszország (1812). Középkori virágzásakor a magyarok és szászok jelentős részt vállaltak az állam irányításából is. A megmaradt állam 1859-ben perszonálunióra lépett Havasalfölddel, majd 1962-ben a két állam Románia néven egyesült. A moldvai magyarság katolikus vallású, és az új, ortodox és nacionalista román államban nehéz helyzetben találta magát. A vallási életük persze addig sem volt könnyű, Moldva a katolikus világ perifériáján helyezkedett el mindig, ezért a lelkipásztori ellátásuk mindig is akadozott. Leginkább olasz és lengyel ferencesek látták el őket, akik nem beszélték a nyelvüket. A moldvai magyarok évszázadokon át kérték Rómát, vagy épp az erdélyi érseket, esetleg a császárt, hogy küldjön magyarul beszélő papokat. Ez azonban többnyire nem teljesült. A jászvásári püspökség, amelyhez tartoznak, Románia létrejöttétől kezdve a román nacionalizmus szolgálatába állt, amit részben azzal indokoltak, hogy Romániában románul kell beszélni, részben a nép boldogulásának elősegítését hozták fel indoklásul. Emellett volt még két oka: a püspökség be akarta bizonyítani, hogy nem csak az ortodoxok, hanem a katolikusok is tudnak jó románok lenni, és ennek érdekében túlkompenzált. Másrészt már korábban úgy vélte a magyarul nem tudó papság egy része, hogy a magyar a pogányként beazonosított néphagyományok – avagy az ördög – nyelve. A magyar éneklés és imádkozás hagyományát a csángómagyar falvakban a helyi kántorok (deákok) tartották fenn, akik azokban az esetekben, amikor nem volt jelen felszentelt pap, irányították a vallási életet. A kommunizmus még rosszabbá tette a helyzetet, hiszen az alapvetően önellátó falvak közösségi életét tönkretette a kollektivizálás és iparosítás, mert így a férfiak (néha a nők is) a városokba kezdtek ingázni dolgozni, ahol a boldoguláshoz valóban szükség volt a románra. A magyar kommunista szervezet igyekezett a csángómagyarokat segíteni, de az erősen katolikus csángóság a kommunistákal nem tudott mit kezdeni, ehhez az ideológiai különbség túl nagy volt. A Ceaușescu-rezsim tiltotta a magyar a magyar nyelv használatát a közösségi életben, de még a néprajzosok, turisták fogadását, elszállásolását is, ilyen esetben a házigazdának és a látogatónak is súlyos következményekkel kellett számolni. A rendszerváltás mindebben nem sok változást hozott. A hatalmas nyomás hatására megroppant csángómagyarok nagy többsége a huszadik század közepén hozott egy döntést, miszerint a gyermekeiket románul fogják nevelni, hogy később boldogulni tudjanak. A román nacionalista és egyházi elnyomás valamelyes enyhülése egészen friss jelenség. Tizenöt éve még fenyegetéseket kapott az, aki magyartanításba kezdett, ma már ezt szabadon lehet. Moldvában minden katolikus, azaz összesen kétszázezer ember magyar származású, de a csángómagyar tudatúak ma talán 40 ezren vannak. A moldvai magyaroknak nincs egységes identitása, ahogy modern nemzeti identitása sincs: elsősorban katolikusnak tartják magukat, emellett pedig lokális etnikai tudatuk van. A kívülről rájuk ragasztott „csángó” jelzőt nem kedvelik, mivel azt lenézőnek tartják, de nem tudván jobbat, végül mégis ezzel azonosulnak leginkább, a magyar nemzetiséget nem szívesen vállalják, ők magyarnak a magyarországit tartják, amellyel nem érzik magukat azonosíthatónak. Ugyanígy, a román jelzőt felvállalják, ők az állampolgárságot értik alatta, s az ortodox többséget ma is oláhnak nevezik, és nem keverednek velük. Nyelvük és hagyományaik megőrzéséért, éltetéséért szervezeti keretek között a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége küzd. A szervezetet 1990-ben Sepsiszentgyörgyön élő moldvai magyarok alapították, 1997-ben költözött át Moldvába, s azóta egyre bővíti tevékenységét, fő programjai a magyar nyelvoktatás és a hagyományőrzés, de tulajdonképen szinte minden területen való segítségnyújtás.

Úgy nőttem fel, hogy nem román vagy magyar, hanem katolikus vagyok - csángómagyar néprajzos a Mandinernek

Februárban riportútra indult a Mandiner a csángók földjére. A napokban cikkeket hozunk a Kárpátok keleti oldalára került, a román ortodox többség között élő csángómagyarok közösségéről, mai helyzetükről. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelent meg. Fazakas-Timaru Carina, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének vallásfelelőse a szövetség bákói székházában mesélt a Mandinernek.

Fotók: Mátrai Dávid

Összesen 12 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Welszibard
2023. március 26. 16:25
Miért ne lehetne ismét vályogtéglás házakat építeni? Építenek is, Magyarországon újra divatbajött vidéken a vályogtégla és a vályogvakolás. Persze ház esetében beton alapozásra. Sőt, még vertfalat is lehet építeni, sőt külön tanfolyamokat rendeznek erre. Minden elismerésem Didici Norbertnek, hogy ebben az elszíntelenedett globalista álkultúrában valami igazán eredeti és szép színfoltot ápol. Kívánok neki, családja és falubelijei számára élete végéig tartó boldoságot a magyar szellemiség és kultúra örzésében. Támogassuk tovább, hogy ne haljon el!
OberEnnsinnen
2023. március 26. 16:19
"Kamaszkorban az ember fiának sosem az kell, ami van, hanem ami nincs." Mekkora igazság.
Akitlosz
2023. március 26. 15:15
"Miért nem építkezünk úgy, ahogy a régiek?" Azért, mert azóta gyökeresen megváltoztak, mégpedig szigorodtak az építési előírások. Már nem engedélyeznének kemény föld padlós, vályogtéglás, nádtetős házakat. A lovon közlekedést sem engedik már. És még sok mindent nem lehet már, amit régen csináltak.
Igazszó
2023. március 26. 14:33
A sok mocskos zsidó es cigány helyett ezek a végvidéki magyarok kellene számolatlanul kapják a magyarok államának támogatását. De nem sokat kapnak. A mocskos cigányokhoz és zsidókhoz képest szánalmasan kevés jut nekik.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!