Úgy nőttem fel, hogy nem román vagy magyar, hanem katolikus vagyok – csángómagyar néprajzos a Mandinernek

Februárban riportútra indult a Mandiner a csángók földjére. A napokban cikkeket hozunk a Kárpátok keleti oldalára került, a román ortodox többség között élő csángómagyarok közösségéről, mai helyzetükről. Útiriportunk a március 9-i számunkban jelent meg. Fazakas-Timaru Carina, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének vallásfelelőse a szövetség bákói székházában mesélt a Mandinernek.  

Hogy kerültél a csángó szövetséghez?

Én magam pusztinai vagyok, úgyhogy diákként is, mióta magamat tudom, benne voltam a programban. Utána Kolozsváron végeztem az egyetemet, majd a Debreceni Egyetemen beiratkoztam a történelmi-néprajzi doktori iskolába, s eközben egy finn egyetemen dolgoztam egy kutatási programban, amiben úgyszintén a csángókat kutattuk. Szóval teljesen átfonja életemet a csángóság, ebbe születtem, ebben dolgozom, ebben élek. Aztán visszakerültem a szövetséghez, 2020-ban megkaptam a vallásfelelősi tisztséget, majd 2022-ben hagyományőrzés szakmai felelős lettem.

Ez mit jelent?

Szerintem ez, a vallás területe az egyik legkényesebb terület. Teljes mértékben átfogja a vallási eseményeket, a vallásgyakorlást, a miseszervezést, a zarándoklatok szervezését. De hát a csángóságnál a vallás a mindennapokat átszövi. A liturgia nyelve itt román, a magyar mise megszervezésének kérdésével foglalkozom. Az összes csángó faluban, ahol még mindig beszélnek magyarul, én tartom a kapcsolatot a falubeliekkel vallási téren, nálam jelentkeznek azok, akik a hónap utolsó vasárnapján részt akarnak venni a bákói magyar misén. Én szervezem a csíksomlyói zarándoklatok vagy az augusztus 15-i kacsikai zarándoklat látogatását is, egyeztetve a papokkal; Măriuț Félix és Varga András atyákkal, akik a magyar misék felelősei; mind a csángó falvakban szolgáló papokkal.

Könnyű egyeztetni ma a papokkal?

Emlékszem arra, hogy diákként mit hallottam arról, hogy milyen a magyarságnak az egyházzal. Ahhoz képest, ami akkor volt, nagyon könnyen tudok egyeztetni a papokkal.

Mi volt a diákkori élményed?

Alapból egy vallásos családban nevelkedtem, a testvérem papnak készül. Átfonta az életemet a vallásgyakorlás, a mise és a rózsafüzér napi része volt az életünknek. A templomban románul volt a mise és az ima, de otthon magyarul beszélgettek a szüleim egymás között. Hallottuk körülöttünk, hogy a pap nem engedi, hogy magyar ének legyen a templomban, s nem engedi ezt, nem engedi azt. Azóta hála az égnek változott a mentalitás, a hozzáállás, talán már az egyház részéről is van egy nyitottság, és persze a részünkről is szükséges egyfajta diplomácia. Mindenki a saját maga üstjét védi, mi a magyarságunkat, ők a híveiket.

A te kiskorodban volt a kántornak szerepe a faluban?

Az én gyermekkoromban nem, de a nagyszüleim meséltek arról, hogy a deáknak mekkora szerepe volt a faluban. Édesanyám is mesélt arról, hogy a virrasztásoknál vagy a halottas házaknál mekkora szerepe volt a kántornak a faluban. Kántornak lenni presztízs volt, ő vezette a teljes közösséget. Az én gyermekkoromban is nagy szerepe volt a kántornak, de mi nem így éltük meg, akkor már nagy változások voltak, jobban engedték a magyar nyelvet. Engem már nem büntettek, ha magyarul beszéltem, de az idősebb nemzedékeket igen.

De arról sosem beszéltek nekünk, hogy mi lényegében mik vagyunk. Ez nem volt téma a családban. Tisztán emlékszem, hogy később, miután középiskolás lettem Csíkszeredában, milyen mélyen érintett, ha valaki megkérdezte, hogy én mi vagyok – bántónak éreztem. Mi köze van ennek bárkihez? Aztán ahogy nőttem és érlelődtem, egyre inkább szembesültem vele, hogy mennyi mindent nem tudok arról, hogy mi vagyok, hova tartozom. Felnőttként kezdtem felismerni dolgokat, kezdtem utána olvasni. S kezdtem kérdezni a nagyszüleimet, hogy az ő fejükben sosem fordult meg, hogy ők hova tartoznak? Ez nagyon érdekes, akár a mai gyermekeket látva, mert ma egy három éves ki tudja mondani, hogy magyar vagy román. Mi nem tudtuk.

Ma a csángóság többsége minek mondja magát?

Szerintem a többségről nem tudok beszélni, mert faluról falura, sőt családról családra eltérő, hogy minek mondják magukat, sőt még családon belül is lehetnek különbségek. De abban biztos vagyok, hogy ha a dédnagyanyám a sírjából felkelne, azt mondaná, hogy megérte élni, mert látja, hogy végre lett egy olyan réteg, aki ki meri mondani, hogy magyarok vagyunk. De azt nem mondhatom, hogy ez igaz az egész csángóságra.

A magyar misét tekintve hogy látod, el lehet érni többet a havi egy városi magyar mise mellett? Például hogy legyen minden faluban minden vasárnap magyar mise?

Szerintem rossz hozzáállás az, hogy „el lehet-e érni”. Kell legyen egy cél, hogy mit akarunk csinálni, de a valláshoz én nem így állok hozzá. A vallás az egyedüli dolog, amit senki nem tud tőlünk elvenni – ami a fejünkben és a lelkünkben van, az nem vehető el. Ezért az „elérés” az valami műdolog. Én úgy dolgozom nap mint nap, hogy apró lépésenként

Imádkozzanak úgy, ahogy szeretnének. Ha a faluban mindenki a paptól a nénikig így áll a helyzethez, akkor hiszem, hogy jobb eredményekhez juthatunk. És ez az egyház szemében is teljesen más lesz. Nem mondom, hogy nem lesznek próbálkozások, hogy elnyomják a magyar nyelvet, mert én is reálisan látom a helyzetet, de igyekszem pozitív lenni. Pusztinán a rendszeres mise románul van, de ott van Nyisztor Tinka csoportja, ők rendszerint magyarul imádkoznak a templomban. Egy-egy nagyobb eseménynél, ha megbeszélem a pappal, hogy legyen magyarul a mise, nem mondja, hogy nem. Ez annak az eredménye, hogy apró lépésenként haladtunk előre, s az előttem lévő emberek sokat küzdöttek. De szerintem diplomáciával sokkal többet el lehet érni, mint azzal, hogy az asztalra csapunk, hogy márpedig nekem holnaptól rendszeres magyar mise kell.

Nyilván egy magyarországi szempontból, ahol minden mise magyarul van, kicsit érthetetlen, hogy miért nem lehet magyarul misézni, ha arra van közösségi igény.

Nagyon érdekes ez számomra is, hiszen Csíkszeredában élek, a férjem Küküllőmenti, tehát erdélyi, ráadásul nem is katolikus, hanem unitárius. A családja számára is érdekes volt, hogy Carina katolikus, de miért mennek náluk román nyelvű templomba? Ezt csak az tudja megérteni, aki ebben él. Aki egy évre, vagy pár napra idejön, nem fogja úgy érteni, mint mi, akik ebben élünk.

A finneket mi izgatta a csángó kérdéskörben?

Inkább a nyelvi oldala érdekelte őket, de persze az egész helyzet érdekes a számukra. Ebben az öt éves kutatásban a főnököm egyben a munkatársam is volt. Ő teljes mértékben finn, ezért furcsa volt nekem vele úgy beszélni Pusztináról, hogy ő ezt tényleg meg is értse, s a valós képét lássa a falunak, ne azt a mitizált, kirajzolt képet, amit eladnak kifelé. Mindig

Aztán ha idejövünk, látjuk, hogy nem szaladgálnak piros kendős kislányok az úton, nem minden ház kék és sok rengeteg az új. Tőlem is megkérdezik néha, hogy tényleg csángó vagyok-e, mert nem látszik. De hát mitől látszana? A finnek leginkább arra voltak kíváncsiak, hogy milyen itt a magyar nyelv. Gyakran halljuk ugyanis a csángók szájából, hogy mi nem beszélünk magyarul, csak csángósan tudunk. De hát magyarul beszélünk és megértjük egymást.

Te hogy viszonyulsz a csángó elnevezéshez?

Én valahogy elnyomó kifejezésnek találom, amikor valaki azt mondja, hogy „te, csángó”. De lehet, hogy csak az én fejembe lett rosszul elültetve, hogy mit jelent ez a kifejezés. De szoktam mérgelődni, ha csángónak neveznek, és én magamat csángómagyarnak mondom. A nevemen is szoktak csodálkozni, szóban nem tűnik nekik annyira fel, de amikor írásban meglátják, hogy Timaru és Carina c-vel, akkor vannak, akik azzal jönnek, hogy én nem is vagyok magyar.

Magyarországon milyen élményeid voltak ezzel kapcsolatban?

Nagyon jól érzem magam a magyar közegben, soha nem bántott senki, és sosem éreztette velem senki, hogy más lennék, mint ők. Meg ugye a néprajz szakon azért tudják, hogy mi az a csángómagyar. De más körökben is tudták.

Székelyföldön is hasonlóak voltak a tapasztalataid?

Ugye én 14 évesen kerültem Székelyföldre, s eladdig román tannyelvű iskolába jártam. Jártam ugyan a szövetség oktatási programjába magyar órára és hagyományőrző órákra Pusztinán is, de matematikát, földrajzot, fizikát és más tárgyakat nem tanultunk magyarul. Így 14 éves korom után tanultam magyarul írni és olvasni, meg egyáltalán az irodalmi magyart ekkortól tanultam meg. Rettentő ijesztőnek tűnt ez az egész, nagyon nehéz volt, mondjuk az én hozzáállásom is negatív volt. De az osztálytársaim, csoporttársaim és tanáraim nagyon mellém álltak, és segítettek. Értegettem magyarul, a közös nyelv meg lett volna, de én inkább a pusztinai magyart tudtam. S mivel Székelyföldön élek, az ott  töltött évek nyoma látszik rajtam. Feltéve, hogy a férjem Küküllőmenti, ez is látszik rajtam. De magam pusztinai vagyok, s ha Pusztinán vagyok, pusztinaiul beszélek. Szakmámból adódóan, néprajzosként igyekszem tiszteletben tartani, hogy hol miként beszélnek, és alkalmazkodok.

Mennyire különbözik a te nagyon reflektált hozzáállásod a csángómagyarságodhoz ahhoz képest, aki nem ennyire reflektáltan áll hozzá?

Ez nagyon nehéz kérdés, mert nem tudom máshogy elképzelni az életemet.

A néprajzosság és a csángómagyar mivolt egy csomagban van. Mindig érdeklődtem a különböző kultúrák iránt, mindig is a sokszínűség, a többnyelvűség, mindig érdekeltek a női sorsok, mindig érdeklődtem az ének és tánc kultúrája iránt.

Az öcséd mint éli meg, hogy moldvai magyar és leendő pap?

Ő Jászvásárban végzi a szemináriumot, most ötödéves. A pasztorációs évét Jászvárás melletti falvakban tölti. Voltak feszültségei a csángómagyarságával kapcsolatban, de már kiérett. Ő ugye itt végezte az összes iskoláját. De Moldvában az, hogy valaki papnak megy a családból, presztízs. Én pedig remélem, hogy olyan papréteg fog a korosztályából kiérlelődni, ami teljesen másképp látja a mai világot, és a népet szolgálja majd. Szerintem kiérlelődött benne, hogy hova tartozik, hogy Isten milyen céllal teremtette erre a földre.

Fotók: Mátrai Dávid