Erdélyben ma sem jó magyarnak lenni

A kislány és apukája percek óta sétált a románzászló-erdő alatt Nagyváradon. Ez persze nem nehéz, mert a belváros románzászló- és -szimbólum-erdő – inkább az a kérdés, hol nem ütközik bele az ember valamibe. Szóval sétáltak a kellemes nyári melegben, és a kislány megkérdezte: miért nincsenek magyar zászlók? Legalább arányosan annyi, amennyi magyar még maradt a városban. Hogy hétévesen hogyan ötlik fel egy gyerekben ilyen kérdés, önmagában is érdekes, de az még érdekesebb, hogyan gondolhatja bárki Magyarországon, mondjuk egy budapesti kerület élén, hogy a mai Romániában jó magyarnak lenni.

Nagyvárad persze nem rossz hely, sőt. Lehet magyarul beszélni az utcán, még ha a szállodában vagy egy átlagos étteremben ne várjon is magyar kiszolgálást, étlapot, feliratot az ember. Nagyvárad belvárosa tényleg ragyogó. Este nem látszanak a liberális városvezetés által százával kitett román zászlók, a hódító I. Ferdinánd új, hatalmas lovas szobráról kis fantáziával képzelhetjük azt, hogy Szent Lászlóé. Búvópatakként tehát meg lehet lenni a hétköznapokon: vannak magyar helyek, sőt a főteret is megkapja a magyarság időnként. A Szent László-napokon jó érzés ott lenni, de aztán a patak megint alámerül, és egy elrománosított várost látunk, ahol semmilyen formában nincsen egyenlőség. Jelképekben, utcanevekben, mindenben a románság dominál, a magyarok az egyötödös jussukat sem kapják meg. Ha egyötöd alá mennek, „progresszív” város ide vagy oda, még ennyi sem marad. Kétségtelen, legalább megkérdezik a magyarokat szimbolikus kérdésekről. Lehet mondani, hogy nem kell Nagyváradnak extraóriási méretű román zászló, amilyenből tucatszámra akad már az erdélyi városokban. Hatalmas zászlók lobognak, hatalmas ortodox templomok épülnek, kolostorok bővülnek. De a magyar progresszív nem veszi észre a mély és erőszakos román nacionalizmust. Románia az „bezzeg”, nem is lehet más.