Toroczkai Úr! Tényleg feláldoznánk nemcsak önmagunkat, de gyermekeink és unokáink életét is azért, hogy Kárpátalja újra Magyarországhoz tartozzon?

Épp csak elültek a tragikomikus szkítapuccs hullámai, újabb címlapsztori érkezett a Mi Hazánk háza tájáról. Ezúttal nem egy kiugrott helyi vezető, hanem maga a pártelnök, Toroczkai László szállította a bombasztikus hírt:

Amennyiben eltekintünk a fenti bejelentés általánosságban a magyar diplomácia és a nemzetközi arénában történő magyar érdekérvényesítés, különösképpen pedig az épp csak elkezdődő magyar-ukrán közeledés szempontjából rettentően káros voltától, még akár el is intézhetnénk annyival, hogy a kibicnek semmi sem drága.

Az általa áhított kimenetel pedig olyan árat követelne, amit józan gondolkodású ember bajosan tarthatna elfogadhatónak. 

Vizsgáljuk csak meg, hogy mivel járna egy ilyen területszerzés. Kezdetnek érdemes tudatosítani a dimenziókat.

A kárpátaljai régió területe 12 ezer négyzetkilométer, azaz viszonyításképpen két-három magyarországi megyével egyezik meg. Felszínének négyötöde hegyvidék, egy-két 2000 méter feletti, és számos ahhoz közeli hegycsúccsal, valamint hatalmas kiterjedésű erdőségekkel. A demográfiai adatokat tekintve majd negyedszázados népszámlálási adatok állnak csak rendelkezésre, amelyek nem tűnnek túl relevánsnak, pláne az elmúlt, kifejezetten eseménydús évek fényében, ugyanakkor kiindulási pontként célszerű ezeket számításba venni, a különféle becslések helyett.

A magyarok egyedül az országhatárunkkal közvetlenül szomszédos, mélységét tekintve, légvonalban 10-15 kilométeres sávban voltak, és vélhetően – a háborúval járó népességmozgások ellenére – vannak még a mai napig is többségben. Ez Beregszász mellett pár tucat települést jelent.

Biztos lenne olyan helyi ukrán, ruszin, aki ilyen-olyan okból kifolyólag kevésbé ellenezné ezt, és olyan helyi magyar is, aki viszont igen, de makroszinten lenne több mint egymillió fő, aki finoman szólva se örülne annak, ha újra magyar zászlók lobognának az Északkeleti-Kárpátok bércein. De még ha azt feltételezzük, hogy az utóbbi két évtizedben szépen lassan, az utóbbi két évben pedig radikálisan csökkent a régió népessége, akkor is sok százezer emberről beszélünk.

Megalapozottan feltételezhetjük, hogy az elégedetlenségüket artikulálnák is.

Így Kárpátalja terepviszonyok szempontjából számos kihívást jelentő hegyvidéki részét kizárólag erővel lennénk képesek megtartani. Egy klasszikust idézve: csak az a miénk, amit meg tudunk védeni.

Vajon képesek lennénk erre? 

Úgy gondolom, hogy Toroczkai és elvbarátai esetében a vágyálmok újfent felülírták a realitásokkal való őszinte szembenézés képességét.

A Magyar Honvédség pontos összlétszáma kapcsán – érthető okokból – javarészt szintén becslésekre hagyatkozhatunk. A Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program egy 37500 fős ambíciószintet tartalmaz. Pár éve a tényleges létszám még bőven kettessel kezdődött, de nagyvonalúan számolhatunk 30 ezer honvéddel. Persze a harcoló alakulatoknál szolgálók száma ennél jelentősen kisebb, és a maradék 93 ezer négyzetkilométert sem hagyhatjuk védelem nélkül.

Ha a potenciális harcteret Kárpátalja nem tmagyar többségű térségeire szűkítjük – ami élesben a veszély végzetes alábecslése lenne –,

Természetesen hosszú évek alatt a hadsereg létszámát nagy mértékben lehet növelni, de kiindulási alapnak csak a meglevő állományt vehetjük. A modern hadviselés története rengeteg példát szolgáltat ugyanakkor arra, hogy a jól szervezett felkelők jelentős létszám- és technológiai hátrány (bár utóbbi a nyugati támogatással kistafírungolt ukrán erők esetében erősen véleményes) ellenére is képesek eredményes harcot folytatni egy erősebb ellenféllel szemben hosszú távon.

De oktalanság lenne azzal számolni, hogy emellett külső, állami szereplők ne lennének érdekeltek a támogatásukban.

A felkelőcsoportok gerincét az ukrán haderő kárpátaljai illetőségű csapatainak (a 128. önálló hegyi rohamdandár és a 101. önálló területvédelmi dandár) személyi állománya adhatná. Mindkét alakulat évek óta részt vesz az oroszokkal szembeni harcokban. Ez a veszteségeket és a fluktuációt figyelembe véve is potenciálisan több ezer harcedzett, hegyvidéki hadviselésben is jártas fegyverest jelent, a felkelők műveleteit alkalomszerűen aktívan támogató polgári lakosságról nem is beszélve.

Létszámuk a KMK (Különleges Műveleti Kontingens) összes turnusát tekintve sem haladja meg a pár száz főt. Természetesen a felkelőellenes műveletekben szerzett tapasztalataikat az évek során a Magyar Honvédség beépítette a képzési struktúrájába, de ez nem pótolja a tűzkeresztséget. A felkelők várható külső támogatása, terepismerete és harctéri tapasztalata egyaránt amellett szól, hogy katonai szempontból hazárdjátékkal érne fel a revízió.

A felkeléseket a legtöbb esetben nem a harctéren zárják le, de a politikai alku egy ilyen esetben nehezen lenne értelmezhető. Egy elhúzódó, alacsony intenzitású konfliktus viszont folyamatos emberveszteségekkel járna, nemcsak a „frontvonalon”, hanem a valószínűsíthető szabotázsakciók és merényletek okán a „hátországban” is.

Az áldozatok mellett csak zárójeles, hogy egy ilyen helyzet milyen súlyos terheket róna egy Magyarország méretű gazdaságra, még akkor is, ha nemzetközi szankciókkal nem kellene számolnunk.

A szkítapuccs 88 éves önjelölt kormányzójából kinézem, hogy csípőből igennel feleljen. Neki most már tényleg nincs nagyon veszítenivalója.

Nekünk van.

(Nyitókép: GAVRIIL GRIGOROV/SPUTNIK/AFP)