A brit kilépés ára

Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt a 2015-ös parlamenti választásra készülő David Cameron miniszterelnöknek, hogy győzelme esetére a következő évre népszavazást ígérjen az Egyesült Királyság európai uniós tagságáról. Jó ötletnek tűnt, mert mindenképpen győzni akart a gyengélkedő Munkáspárttal szemben, és úgy tűnt, ebben legfőbb akadálya a Nigel Farage vezette Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja, amely az ország EU-ból kivezetését tűzte ki céljául. Programjának népszerűsége a jobboldalon azt a kockázatot hordozta magában, hogy a konzervatív szavazók egy része a függetlenségi pártra voksol, és így a baloldal győzedelmeskedni tud megosztott ellenfelei fölött.

Azáltal, hogy Cameron népszava­zást ígért a kérdésről, a választás nem az európai uniós tagságról szólt, így a Konzervatív Párt könnyedén győzött, és egyedül alakíthatott kormányt. A népszavazásig hátralévő időt a régi-új miniszterelnök arra használta, hogy európai uniós társaival olyan kedvezményeket harcoljon ki az Egyesült Királyságnak, amelyek vonzóvá teszik polgártársai előtt az EU-ban maradást. A többi – ahogyan elcsépelt fordulattal mondani szokták – történelem. Az elért engedmények nem győzték meg a választópolgárokat. A 2016-os népszavazáson 51,9 százalékkal a kilépést szorgalmazók kerültek többségbe, és az ország hosszas és bonyolult tárgyalások után 2020. január 31-én hivatalosan is kilépett a közösségből.