Szóból ért az ember

„Elmondhatjuk, hogy a rendszerváltás kezdeti éveitől fogva háborúban élünk békeidőben. Ebben a ránk kényszerített háborúban védekezünk és támadunk magunk is, mert nincs jogunk veszni hagyni azt, ami nekünk a nemzetből és a kultúrából még megmaradt. A publicisztikát szokták hasonlítani a könnyűlovassághoz a fajsúlyosabb irodalomhoz képest. Amikor a politikában is és a szellemi életben is folyamatosan háború dúl, akkor ennek a könnyűlovasságnak jutnak az írásban megvívható napi és heti csaták.

Amikor ma a publicista (a »közíró«) a kétharmados kormányt védi, ahelyett, hogy hagyományosabb szerepében inkább talán ellenzéki sáncokat védene, akkor a hazáját és a nemzeti kultúráját védelmezi, mert belülről és kívülről is azt támadják eszelősen és minden méltányosságot nélkülözve.

A publicisztika, ha jó, magyarul szól minden magyar emberhez, segítve, hogy értse jobban a maga történetét, és soha ne hagyja magát félrevezetni. Ez adja elsősorban a publicisztika magasabb értelmét, rangját, becsületét. Ez adja művelőinek a felelősségét is. Ha szóból ért az ember, akkor annak, aki a szóval bánik – még ha szablyaként használja is a napi harcok során – tudnia kell, hogy célja van, olyan közösségi célja van, ami több, sokkal több, mint egy szerep egy színpadon kisebb-nagyobb közönség előtt. Ezért nehéz abbahagyni, ha úgy hozza a sors, hogy mégis másféle, bár egylényegű feladatokra vállalkozik az ember.”