„Háború van, ki lehet bírni” – így élték meg felmenőink az ínségeket
2022. szeptember 21. 09:01
Szüleink és nagyszüleink nemzedéke közvetlenül élte meg a háborút és az azzal járó ínségeket, válságokat. Új cikksorozatba kezdünk a Mandineren: egyéni sorsokon keresztül mutatjuk be, miken is mentek keresztül felmenőink a 20. század vérzivataros évtizedeiben – erőt és talán reményt adó tanulságokként a mai nemzedékeknek.
2022. szeptember 21. 09:01
p
19
0
38
Mentés
Nyitókép: a József körút 1945-ben (Forrás: Fortepan / Vörös Hadsereg)
1913-ban született Sárváron egy kisfiú. Az édesapja katonatiszt volt, aki még az első világháborúban halt hősi halált. Ez idő tájt még nem volt sorszáma a világégésnek. Úgy mondták csak, hogy „a nagy háború”. A kisfiú úgy nőtt fel, hogy csak a családi legendáriumból hallott az édesapjáról.
A kisfiú tanító lett. A képesítése megszerzése után nem tudott hazamenni, így előbb Baranyába, majd 1941-től, a Délvidék Magyarországhoz való visszacsatolása után oda helyezték falusi tanítónak. A háború alatt végig távol volt a Sárváron élő édesanyjától, akihez hazavágyott ugyan,
de már annak is nagyon örült, hogy nem vitték el a frontra, hogy taníthatott.
A háború végén Délvidék Jugoszláviáé lett, az iskolába új tanító jött. A sárvári tanító pedig kalandos úton haza tudott térni, s a környékbeli falvak egyikében még taníthatott is. Harminckét évesen úgy érezte, eljött az idő megházasodni. A szomszéd falu tanítókisasszonyával erős románc szövődött köztük.
Az esküvőjüket 1946. augusztus 20-a előtti vasárnap tartották. A tanévkezdés előtt össze akartak házasodni, mivel így megkaphatták a falu tanítólakását az iskolában.
Lakodalomról természetesen szó sem lehetett, hiszen semmi pénzük nem volt. Akkoriban a pedagógusok júniusban a tanév végén megkapták a két nyári hónapra a fizetésüket, és mehettek Isten hírével.
A hiperinfláció idején az már semmit sem ért.
Az esküvőjük csak annyi volt, hogy két tanúval, az özvegy édesanyjával, valamint a menyasszony szüleivel elmentek a templomba. Az egyik tanú aztán hatalmas meglepetést okozott: két karton cigarettát hozott nászajándékba.
Ez a tanú a vasúton dolgozott, s a július havi fizetését augusztus elején már az új pénznemben, forintban kapta. Azonnal cigarettát vett rajta, nem hitte el, hogy ez a pénz már nem inflálódik el úgy, mint az azt megelőző több mint egy évben a pengő. Így aztán szinte az egész fizetését átadta nászajándékként. A násznép akkoriban még nem látott forintot.
A tanú a nagyapám, a vőlegény az unokatestvére volt.
Ő mutatta be nagyapámat nagyanyámnak egy májusi napon, hatvankettőben.
A sárvári polgári iskola csoportképe, 1935-ből. Forrás: Sárvár Anno.
Elveszett egy generáció
Nagyapám 1925-ben született, '36-ban az elemiből polgáriba ment, ahogy a városban sokan mások is. A családja elsődlegesen valamilyen műszaki szakmára szánta, esetleg tanítónak. Korán meglátszott a szeretete a rajzolás iránt, fiatal korában is fejlett volt már a térlátása, arányérzéke. Mindkét szakma felé megfelelő alap volt a helyi polgári iskola. A fiú így otthon tudott maradni, nem kellett a családtól távol költöznie egy messzi kollégiumba. 1940 júniusában viszont, amikor elvégezte a polgárit,
már dúlt a világháború, egyre több baljós jel volt érzékelhető Sárváron is.
Életbevágóan fontos volt számára a továbbtanulás. Szó szerint, ugyanis akik ekkoriban befejezték az iskolájukat, azoknak részt kellett venni a levente mozgalomban. A mozgalom katonai előképzést adott, s érezhető volt, hogy a leventéket előbb-utóbb elviszik a frontra.
Nagyapám szeretett volna felsőbb ipari iskolába menni, viszont a családból többen is azt javasolták neki, hogy menjen a vasúthoz inkább, hiszen a vasutasoknak felmentés jár a frontszolgálat alól. A vasútnak akkoriban volt Szombathelyen a Járműjavítóban ipari iskolai képzése, viszont csak alapfokú. Ide általában nem polgári után mentek, hanem csak a hat elemi elvégzése után. Háború van, ki lehet bírni – gondolta, így lakatosinasnak állt a Járműjavítóban.
Mire '44-ben végzett, számos barátját, polgári iskolai osztálytársát kivitték már a frontra. Sokukról nem lehetett tudni, mi lett velük. Nagyapám dolgozhatott volna tovább a Járműjavítóban, viszont továbbra is élt benne az elhatározás, hogy továbbtanuljon.
Debreceni bombázás
Az iskolában azt javasolták neki, hogy menjen Debrecenbe, jelentkezzen a Felső Ipariiskolába. Jelentkezett, be is hívták felvételi beszélgetésre. A felvételi negyvennégy júniusában volt.
Nagyapám keresztülutazta az országot, szerencsésen megérkezett, majd aznap éjjel lebombázták Debrecent.
Az iskola oly’ mértékű károkat szenvedett, hogy nem tudták megtartani a felvételit, így elindult hazafelé.
A hazaút igazán kalandosra sikeredett, sajnos. A vonat eljutott egy darabig, majd meg kellett állnia egy dinnyeföldön, mert a síneket felrobbantották előttük. Az utasok így tovább gyalogoltak a következő állomáshoz, ahol pedig a másik irányból érkezett vonat várta őket, hiszen az sem tudott tovább haladni, sínek hiányában. Így ért haza több nap alatt Sárvárra. A debreceni kaland után felhagyott a tizenkilenc éves fiú a továbbtanulással, s még inkább ragaszkodott ahhoz, hogy a vasútnál dolgozzon.
A háború forgószélként ment át Sárváron '45-ben. Nagyapámat nyáron egyszer csak felkereste a főnöke: jött a hír, hogy indul Szombathelyen egy újfajta iskola, egy gépipari technikum. A végén a nebulók érettségit tesznek és technikusok lesznek – feltéve, hogy elvégzik. Ha van kedve, jelentkezzen, de még aznap – mondta a főnöke. Nagyapámnak volt kedve, jelentkezett is, s a szombathelyi gépipari technikum első végzős osztályában, 1949-ben végzett. Munka mellett járt iskolába, nem merte a vasutat otthagyni. Ő volt az osztálya legfiatalabb diákja.
Így érettségizett 24 évesen, a háború után. Nyugdíjba vonulásáig összesen 7 szakmunkás bizonyítványt és 3 technikusi minősítő levelet szerzett – meg a győri műszaki főiskolán szakoktatói minősítést.
Nem ment egyetemre.
Haláláig sajnálta, de soha nem mert elköltözni a szülői házból.
A generációjában a háborús élmények kitörölhetetlen nyomot hagytak.
Az első világháború idején is elveszett egy generáció. A különbség csupán annyi, hogy akkor más volt a konklúzió.
Szerinte ugyanis nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, és most Franciaország beavatkozna a háborúba, hanem arról, hogy egy indokolatlan tabut feloldanak Ukrajna javára.
Mark Galeotti szerint az Orosz Föderáció államfője megváltoztatta kormányát, egyesítette az ország védelmi és polgári gazdaságát, hogy állandóan mozgósított állammá váljon.
Dávid Dóra több szálon köthető Soros György által pénzelt szervezetekhez.
p
0
1
2
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 38 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
56október
2022. szeptember 21. 12:21
Ki kell belőle maradni. A II.Vh-ból is többen kimaradtak, az eleve semlegeseken kívül Portugália és Spanyolország (!) is.
Nem lehetetlen. Csak azt kell mondani : NEM.