Hetvenmilliárd a cigányokért – ahol a kormányzati szándék és a norvég forrás találkozhat

2019. július 19. 08:25

Forgács István
Mandiner

A kormány jó úton jár cigányügyben, bízom benne, hogy ezt a norvég állam is belátja lassan. A felkínált eséllyel csak akkor tudunk élni, ha a két fél meg tud állapodni egymással.

Nagyon nehéz elhagyni a pátoszos szófordulatokat, és egyszerűen, tényszerűen beszélni akkor, amikor valami olyasmi történik, ami történelmi léptékűvé teheti egy kormányzatnak egy adott kisebbség érdekében eldöntött és felvállalt elköteleződését.

Azaz, szívem szerint cirkalmas gondolatok mentén írnék rengeteg képpel és mindenféle hasonlatokat használva most arról, hogy egy korábban egyértelműen elveszettnek hitt dologban hogyan kínálja fel magát az esély a valódi változásra, és hihetjük el talán valóban, hogy jó irányba fordulhatnak a dolgok. Főleg akkor, ha ez a kérdés az ország előtt álló legnagyobb kihívások egyikét jelenti.

Pedig most éppen ez történik. Kevesen vannak, akik meghallották, észrevették és értenék is, hogy milyen fontos időket jelenthetnek cigányügyben most ezek a hetek, amelyeket hosszú hónapok nehézkes egyeztetései előztek meg, és amelyek arra is várnak végre, hogy megnyugtatóan rendeződhessenek, befejeződjenek. Pedig beszélni kell róla, érteni, látni, tenni érte, hogy aztán valóban bekövetkezhessen.

Hetvenmilliárd forint. Ez körülbelül kétszázötven millió dollár. Ennyit kínált fel az Orbán-kormányzat immár nyilvánosan is arra, hogy a magyar nemzet cigány közösségeinek a társadalmi, gazdasági felzárkózását minden korábbinál egyértelműbben és eredményesebben segíthessük elő.

Soha, egyetlen kormány sem mert dedikáltan a cigányokra szignálni ilyen mértékű közvetlen forrást,

miközben hosszú évek óta ért egyet abban mindenki, hogy kiemelt források és kiemelt intézkedések nélkül a hazai cigány közösségek előbbre jutásában csak részsikerek lehetnek. A jelenlegi kormányzat ezen szeretne változtatni, és ehhez merészel annyi bátorságot venni, hogy ezt meg is meri fogalmazni. Felvállalja. Kimondja. Elismeri. 

Hetvenmilliárd forint. Bármilyen balliberális kormányzat tenné meg, hogy ennek a pénznek akár csak a töredékét is közvetlenül a cigányokra fordítja, felállva tapsolna a nyugati sajtó, és tartaná bátornak, egyértelműnek és korszakosnak ezt a lépést. Ez a hangos ováció sajnos ma még elmarad, holott, ha van valami, ami kalapemelést érdemel, akkor ez a döntés, és az erről való nyilvános megszólalás mindenképpen ilyen.

Kormányzati berkekben és a kormányzat holdudvarában régóta nyílt titok, hogy a jelenlegi ciklus egyik kiemelt kérdése lesz a hazai cigány közösségekkel kapcsolatos nehézségekben való egyértelmű feladat- és felelősségvállalás megkövetelése minden érintett szereplőtől. Ebben a miniszterelnök elszánt, tenni akar és folyamatosan lehetőséget ad a kormányzati szereplőknek, hogy tervekkel, javaslatokkal, illetve vállalásokkal álljanak elő. Ha ehhez végre forrás is meghatározásra kerül (márpedig úgy tűnik, hogy kerül), akkor

a rendszerváltás óta eltelt három évtized egyik legnagyobb tartozását lehetne rendezni:

mindenféle maszatolás, mellébeszélés és szőnyeg alá söprés helyett végre rendbe lehetne tenni a hazai cigányokkal kapcsolatos viszonyokat, amelyek pedig elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy magának az országnak és a nemzetnek a jövője meghatározható, értelmezhető és fenntartható legyen. 

Vízválasztónak tartom ezt a lépést. Mindenhol jó példaként említem a társadalmi felzárkózás érdekében 2010 óta meghozott döntéseket és megkezdett intézkedéseket, mert a kormány úgy tudta a cigány közösségek tenni akaró, felelősséget is felvállalni képes részét segíteni, hogy néhány kivételtől eltekintve ahhoz nem volt szükség dedikált, kimondottan a cigányoknak szánt programok meghatározására.

Úgy tette kötelezővé az óvodát, hogy a döntés indokaként nem a cigány gyermekek jobb szocializációs esélyeit határozta meg, mint ahogyan a rászorulóknak szánt ingyenes tankönyv és ingyenes étkezés sem a csak a cigányok miatt lett bevezetve. Ugyanakkor azt mindenki tudja, hogy őket szinte teljes mértékig segítik ezek az intézkedések. Azaz, általános társadalmi felzárkózást kínált, miközben azon belül a cigányok egyértelműen részesei, nyertesei lehetnek az egyes programoknak, kezdeményezéseknek.

Ezt a megközelítést komoly értéknek tartom, mert gyakorlatias, valóban segítséget kínál, és a nagy ellátórendszerekben valód felzárkózást kínált rászoruló cigánynak és többséginek egyaránt. 

Ez a megközelítés változhat meg, egészülhet ki most akár azzal, hogy a kormány felvállalja azt, hogy miközben a nagy ellátórendszerekben minden elkövet azért, hogy a cigányok is részesei legyenek a társadalmi felzárkózást általánosan kínáló programoknak, aközben felvállalja azt is, hogy egyes kisebb, de sokszor mindent meghatározó alrendszerben és kérdéskörben kimondottan a cigány közösségek sokszor, sok településen valóban különlegesnek tekinthető nehézségeire és problémáira keres megoldást. És ha a két megközelítés, azaz az általános társadalmi felzárkózás és kimondottan a cigányokat segítő intézkedések egyszerre lesznek jelen a jövőben, akkor az komoly áttörést hozhat. Történelmi esélyt.

Kicsit arra is alkalmas lehet ez a szemlélet, ez a megközelítés, hogy kilépjünk a tabuk, dogmák halmazaiból is, és kimondhassuk végre széles körben is: külön intézkedések kellenek arra, hogy a cigányok megjelenjenek a közfeladat-ellátásban, hogy a cigánylányok addig tanuljanak, ameddig csak a szorgalmuk és a tehetségük engedi, hogy fellépjünk a cigány közösségekben sok helyen jelenlévő családon belüli erőszak és drogfogyasztás ellen, hogy a gyermekvállalás kérdését felelősségteljes döntések kísérjék, hogy a szakközépiskolákból kevesebb cigány gyerek morzsolódjon le, hogy javuljanak a lakhatási körülmények, hogy jobb infrastruktúra legyen a cigányok által sűrűbben lakott térségekben, hogy még több cigány egyetemista legyen, hogy újra megjelenjenek a valódi összetartással bíró helyi közösségek. 

Számos dolog a fentiekből már jelenleg is zajlik. Számos kérdésben már kapargatjuk a felszínt. De a valódi eredmények akkor jelennek meg,

ha lesz 200 cigány pedagógus a következő öt esztendőben,

akik segítenek az iskolát olyan értékként kínálni, ahogyan arra mindenkinek jelen helyzetben szüksége van.

Valódi eredmény lesz, ha a cigány gyerekek sokkal nagyobb számban fejezik be a szakközépiskolát és valódi végzettséggel segíthetik a szomjazó munkaerőpiacot, amely egyébként valós társadalmi felzárkózást kínál. Valódi eredmény lesz, ha a kevesebb lesz az elhízott, cukorbetegségre hajlamos cigány fiatal, ha a többségük megtanul úszni, ha vigyázni tudnak a fogaikra, ha rájönnek arra, hogy mi az, amit ők saját maguk tudnak tenni saját magukért.

De ezekhez igenis dedikált, nekik, a cigányoknak szóló intézkedések kellenek, amelyek átlépik a tabukat, a meghaladott, avítt szemléleteket és engedik, hogy a cigányok végre kilépjenek azokból a sztereotípiákból, amelyekbe az elmúlt 30 év erőszakolta bele őket.

Hetvenmilliárd forint. 220 millió euró. Ennyi pénz lenne arra fordítható, hogy megmentsük a cigányokat, folytassuk az elmúlt egy évtized eredményes jó gyakorlatait a társadalmi felzárkózás témakörében immár kimondottan nekik szánt programokkal is, és mindezzel fenntartsuk a jelenlegi gazdasági prosperitást, és magunk formálhassuk az ország és a nemzet jövőjét.

Szólnom kell arról is, hogy

méltatlanul sok igaztalan kritika éri a nemzetközi sajtóban a kormányzatot cigányügyben,

miközben pedig valódi eredményeket kínáló felzárkózási esélyt biztosít, és látszanak immár az eredmények is. 

Hálásak vagyunk a norvég államnak a felkínált hetvenmilliárd forintnyi fejlesztési forrásért, ami a Norvég Alapból érkezik hozzánk. Még hálásabbak vagyunk a kormánynak, hogy felvállalta, ezt a pénzt a cigányok felzárkózására költi. 

Ugyanakkor

az így felkínált eséllyel csak akkor tudunk élni, ha a két fél meg tud állapodni egymással

a felhasználás és a bevont partnerek, egyéb szervezetek kérdésében. Jelen pillanatban a norvég fél még mindenáron ragaszkodik ahhoz, hogy a forrás 10%-a felett általa meghatározott nem kormányzati szervek (civilek) diszponáljanak, ami ebben az esetben hétmilliárd forintot jelent.

Ez is hihetetlenül magas összeg, és nem is csoda, ha a magyar kormány ma még ódzkodik attól, hogy erre rábólintson, hiszen a civil szektorban lévő szereplők többsége más szemlélettel, más prioritások mentén értékeli az Orbán-kormányzat felzárkózási erőfeszítéseit, sokszor beleragadva saját ideológiai és elméleti elvárásaikba, illetve számos kérdésben meghajolva a tabuk és a dogmák előtt (pl. családon belüli erőszak kérdése).

Pedig nagyon hamar meg kellene találni a megoldást, hiszen jelenleg kedvező gazdasági folyamatok segítik a társadalom minden rétege számára a társadalmi felzárkózást, illetve a kormányzat családvédelmi intézkedései is megsokszorozhatják az elérhető eredményeket. Semmi más nem kell most, mint a lehető leghamarabb eljutni oda, hogy a gyakorlati megoldás felé egy nagyot lépve mind a két szereplőnek engedni egy kicsit, és még idén eljutni oda, hogy megkezdhessük a valódi munkát. Ebben a megoldás felé törekvésben számosak vagyunk, akik örömmel segítjük mind a kormányt, mind a norvég államot egymással dűlőre jutni, de ehhez kompromisszum és belátás kell. 

A kormány jó úton jár, bízom benne, ezt a nemzetközi környezet és a norvég állam is belátja lassan. 

A bejegyzés trackback címe: https://www.mandiner.hu/trackback/151832

Ajánljuk még a témában