A magyaroknak ismét igazuk lett, itt a bizonyíték!

Nyitókép: Facebook

„Nagyon fontos dolog hazánk hőseire méltóképpen emlékezni és felemelni őket, megmutatni, hogy bizony nekünk magyaroknak valódi, hús-vér ikonjaink voltak és vannak, nem csupán izmosra rajzolt, földöntúli képességekkel rendelkező színes képregényhősök. A Most vagy soha! nagyon fontos film. Végre, hosszú idő után olyan történelmi kalandfilm készült, amely méltóképpen mutatja be Petőfit, Jókait, Vasvárit és az üde, csillogó tekintetű márciusi ifjakon keresztül ezt a történelemkönyvek lapjairól mindannyiunk számára ismert napot, március 15-ét.

A film valódi szuperprodukció, lélegzetelállító látványvilággal, csodálatos jelmezekkel, hollywoodi akciójelenetekkel.

A színészek, a Petőfit alakító Berettyán Nándor, a Szendrey Júliát megszemélyesítő Mosolygó Sára, a Jókai és Vasvári bőrébe bújó Koltai-Nagy Balázs és Fehér Tibor, valamint a sötét oldalt képviselő Farkas császári titkosrendőr, Horváth Lajos Ottó és a végül a jó oldalt választó Meyer, Jászberényi Gábor fantasztikusan és nagyon hitelesen játszik.

A baloldal természetesen előszeretettel hivatkozik arra, hogy a legdrágább magyar film a Most vagy soha!, pedig ahogy azt Rákay Philip, a mozi társproducere és társ-forgatókönyvírója mondta, a hét évvel ezelőtt készült Kincsem reálértéken drágább volt, hiszen azóta minimum megduplázódtak a költségek.

A baloldal támadja is rendesen az alkotást minden fórumon. Még az IMDB moziadatbázist is ellepték a trollok és 1-esre értékelték a mozit, már a bemutatója előtt, anélkül, hogy megnézték volna. Úgyhogy ezekre a véleményekre teljesen felesleges adni, mert csupán az irigység és a gonoszság vezérli a mögöttük álló embereket.

Félixnek nagyon tetszett a film, számos pontján meghatódott, amihez nagymértékben hozzájárult Gulya Róbert remek filmzenéje is. Mindent egybevetve egy szórakoztató, tiszta, világos, érthető, pozitív üzenetet hordozó és a magyarok szívét megdobogtató alkotás született.

Felhévizy büszkén, elégedetten, kisimítva a kokárdáját lépett ki a moziteremből, és látva a többi néző mosolygós arcát, úgy értékelte, hogy eljutott az emberekhez a film üzenete.”